A lelki vakok is bottal járnak. A különbség csak annyi, hogy nem támaszkodnak rá, hanem ütnek vele.
(Moldova György)

Márai Sándor :A tapintatról és a gyöngédségről
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.

Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Talán ez a legnehezebb: nem
szégyellni érzéseinket.
Márai Sándor

Volt egyszer egy este amikor két lélek összefonódott falak, tabuk, kérdések és feltételek nélkül...valahogy így:

Lassan már két hete ismerték egymást. Együtt ültek nap mint nap a konferencia teremben, az ebédlőben, a buszon, a vacsoránál, a bárban aztán egyszercsak ketten maradtak...

Végre felértek a hatodikra, ahol Hédi lakott. Lassan sétáltak a félhomályos folyosón Hédi szobájáig. A mágneskártya elsőre nyitotta az ajtót, pedig a lány mindig sokat kínlódott vele az elmúlt napokban.

 Talán percek is eltelek így, a nyitott ajtóban állva. Nem tudtak mozdulni, csak nézték egymást némán.

-          Van nálad valami ami kell nekem… - szólalt meg halkan a férfi

- Biztos hogy ..? - de már nem maradt idő több kérdésre. Édouard közelebb lépett, nem tudta mit tegyen, búcsúzzon, vagy belépjen, végül lassan, észrevehetetlenül valahogyan becsukta maga mögött az ajtót. Fél kettő felé járhatott, de az éjszaka nekik csak akkor kezdődött.

Egy pecig álltak így némán, talán bénultan is a meglepettségtől. Nem gondolkodtak, ott, akkor csak az a pillanat számított. Nem tudták, mit keresnek, de akkor már mindketten megállították volna az időt.

Édouard átölelte Hédit és többé már nem volt visszaút. Nem gondolkodtak, nem is akartak gondolkodni, csak elfogadni amit ott, akkor kaphattak egymástól.

Reggel mintha már mint összeszokott páros ébredtek egymás karjaiban, és azóta is őrzik azt a reggelt. Már hét éve...és az emlék még mindig melegít és éget a köztük lévő távolság és az eltelt évek ellenére is.

Mert a cél maga az út

Mert jó úton lenni

Már nem gondolni arra amit otthagytunk

Még nem gondolni arra ami vár reánk

Valahol úton lenni

Feledni a régit

Várni

az újat

Terveket szőni

Álmodni

Mindannyian úton vagyunk

"Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni."

/Helen Keller/

Számomra furcsa, ahogy egyesek a kapcsolatrendszereikkel bánnak. Szinte csak úgy barátkoznak, hogy abból előnyük származzon, és csak azt nézik, milyen hasznot húzhatnak belőle, hogyan érvényesülhetnek általa.
Garas Dezső

Hiszek a rózsaszínben. Úgy gondolom, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégő. Hiszek a csókban, sok-sok csókban. Hiszem, hogy erősnek kell lenni, amikor minden rosszra fordul. Hiszem, hogy a boldog nők a legszebbek. Hiszem, hogy a holnap egy másik nap, és hiszek a csodákban.
Audrey Hepburn

„A bőrödet sok minden melegítheti, de a lelket csak egyvalami.
  Egy másik lélek. A másik.
  És ha lelked megtalálja párját, akkor bújik hozzá, reggeltől estig, estétől reggelig.
  És melegíti. Akkor is, ha bőrödön a hideg szél fut végig.
  És ennél kellemesebb meleg nem létezik. Az Ő lelke.”

"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

Van a lélek...



Ülsz szemben a másikkal, és nem tudod, miről beszél.

Nem érted, idegen számodra. Nem tudod megközelíteni.
Mert a két lélek nem beszél egymással.

Nincsenek összhangban.

Mindig a lelkek határozzák meg a kapcsolatot.

A test csak a kifejezés eszköze.
Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond.

A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul.

Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással.

És ha ez szemtől szemben igaz, akkor igaznak kell lennie akkor is, ha két ember távol van egymástól.

Lelkeik akkor is találkozhatnak, beszélhetnek.

Mert ők szabadok.
És a lélek él, és élni akar.


Létezik ilyen lélek. 

 Van egy pont...

"Kicsi, vagy nagy, nem számít. A fontos, hogy biztos legyen. Egy biztos pont abban az életben, amely annyi bizonytalansággal lep meg nap, mint nap. Egy biztos pont, amely megvéd, ami békét ad. Mi ez a pont? Sokan pénzt gyűjtenek, mert abban bíznak. Mások hatalmat szereznek, mert ettől remélnek biztonságot. És van, aki a szeretetben bízik. Amit megvehetsz, csak tárgy marad: nyugalmat nem ad. Nem tudsz szólni hozzá, nem küld üzeneteket lelkéből. Néma, üres, hűtlen. Nem kötődik hozzád, nincs rád szüksége. Csak van. Nem bízhatsz benne, nem lesz támaszod. Nem lesz pont. Sem biztos, sem bizonytalan. Semmilyen. Nem lesz társa a lelkednek, a szívednek. Mert annak csak egy másik szív, egy másik lélek lehet a társa. Az, amelyik szeret. Amelyiknek a szeretetében bízhatsz. Amelyik így pont lehet az életedben. Kicsi, vagy nagy, nem számít. Biztos pont. Így nyugodtan élhetsz ebben a meglepetésekkel teli világban. Mert van egy pont, amire rábízhatod magad. Egy biztos pont. A legbiztosabb."

/Csitáry-Hock Tamás: Van egy pont.../

Van egy ilyen pontom - valahol messze, de az éterben itt van velem, figyel, támogat. Majdnem széttép hogy nincs közelebb, de távolról mégis jobb - így nem rontják el a hétköznapok, így ÉL, és az a pont nem csak egy pont a mondat végén, inkább vessző, ami után folytatás következik, a mi bíztat, amire érdemes várni, ami után a folytatás is melengető lesz. Mert ez az a pont, ami megváltoztatta az életem, szabályok, elvárások, feltételek nélkül - és a pontból pontosvessző lett, ami után folytatják a megkezdett mondatot...

De ennek ára van, majdnem belehalsz - mégsem fáj. Meg kell tanulni elfogadni az apó morzsákat is belőle, mert nem lehet a Tiéd egészen, mert nem lehet, mert az élet őt már másnak adta, mégis kell neked, mert van Valamid ha Ő veled van, még ha csak az éterben is. A távolság néha legyőzhető, néha nem - mások vagyunk, de ha visszatalálunk oda ahol a pont a mondat végére kéredzkedett, ott biztonságban van a lelkünk és minden levélváltás visszavisz arra a pontra, és a pontból máris pontosvessző lesz startjelként a folytatáshoz... 

Ha van ilyen Pontod - őrizd a csodát mert talán nem lesz több ilyen.

Neked van ilyen pontod ? 

Szavak helyett már tettek sincsenek

Szavak helyett elbújnak az emberek

Valahová

Egy monitor mögé..

Szavak nélkül halnak az emlékek lassan

Szavak nélkül fuldokolnak a percek

Mert az élethez szavak kellenek...

Miért hallgatunk mégis ?

Hervay Gizella

Szavak helyett

Szavak helyett verset mondok neked,
hogy jobban megérts.

Nézem:
ez a perc is messzebb vitt,
mert nem tudtam semmit tenni,
hogy közelebb hozzalak.
Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű
szavakat.
Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?

Mikor még ujjaink némán értették egymást,
s egy időben összekapcsolódni vágytak,
nem voltak szavak ujjaink között,
és szó nélkül értettük egymást a jelenben,
és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét.
De a múlthoz szavak kellenek,
és szavak kellenek a munkához s a türelemhez.
És hiába száműzöd közülünk a szavakat,
mert fennakadnak az időben mozdulatlanul,
mint elgurítatlan üveggolyók,
s a fájdalom minden érintésére összeverődnek.
Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt
kíméletlenül.
Nézem:
ez a perc is messzebbre vitt,
mert nem tudtam semmit se tenni,
hogy közelebb hozzalak.

Mindannyiunknak vannak személyes kedvteléseink, preferenciáink - bizonyos dolgokat szeretünk, másokat nem. Az életben mindig van két választási lehetőséged: az egyik, hogy úgy döntesz, élvezed az éppen aktuális eseményt, és tanulsz belőle - még ha nem is olyan dolog, amit szeretsz. A másik lehetőség, hogy végigküzdöd-küszködöd az élményt, közben folyamatosan hibáztatva érte mindent és mindenkit magad körül. Mi lenne, ha minden kedvezőtlen eseményt új megvilágításban szemlélnél? Mi volna, ha egyszerűen elfogadnád a tapasztalatot, mint átmeneti állapotot, és tanulnál belőle, amit csak lehet? Gondold csak el, milyen békéssé válna ezzel az élményed! Ha szereted a Poklot, azzal Mennyországgá változtatod. Az érzéseiddel döntesz - válassz hát körültekintően!

Scott Shaw

Végy egy középkorú vidéki munkavállalót

 Valaki kapcsolja már le a fűtést...

 "Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk."

/Paulo Coelho: Alef/

Otthon lennék már valahol...

 Talán a sötétség teszi

"Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye. S közben kuncog benne a lélek:

"Csak töprengj, okoskodj - dönteni úgyis én fogok, sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla."

Ancsel Éva

Még ellenállsz, még bírod

De meddig még ? 

A lelked már mást akar...

Koltay Gergely : Most még...

 Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél.

Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél.
Még ne mondj semmit, addig míg nem érted, mit tettél.
Ne mondj semmit még, mert nem vagy, nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk, csak játszunk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
Most még ne mondd, már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad,
majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után,
akkor mondd, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk,
lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyonganak,
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az, mi megmaradt.
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár,
légy te a vándor, ki végül hazatalál,

de én had mondjam azt, szeretlek, s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak,

ne legyen több bűn, mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé
értelmet kap mi volt a volt, s mi volt miért.
Egyet meg tudsz majd biztosan, lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.

Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek, mert szeretlek.
Szeretlek, örökké. 

 .......

Eltelt tizenhárom év. Az internet csodája megteremtette a lehetőséget, hogy Hédi keresni kezdje Győzőt a világhálón.

Már biztos volt benne hogy olvasni tudna a férfi tekintetéből, hogy képes lenne elfogadni, bármi legyen is a tengerkék szemek üzenete, csak még egyszer láthassa azt a szempárt.

Amikor már nagyon fáradt és magányos volt, mindig Győzőhöz menekült gondolatban. Úgy érezte hogy a férfi megvédené, felvidítaná, megnyugtatná, ahogy akkor régen. Ő most sem akarna többet ennél. Csak még egyszer, egyetlenegyszer úszhasson egyet Győző szemének tengerében, csak olvashasson a tekintetéből – bármit is látna benne, elfogadná.

Hédi meg is találta Győzőt, hosszú hónapokig csak nézegette a fényképét, a bejegyzésekből azonban nem derült ki számára hogyan él a férfi. Kiderítette hogy tizenhárom éve ugyanott dolgozik, tudta hogy Győző Junior közben felnőtt férfi lett, de semmit sem tudott arról hogyan él, együtt van-e még a család, vagy már új helyen, új család veszi-e körül, csak azt tudta hogy nem akar bajt okozni neki, annál sokkal fontosabb neki az érzés hogy tudja hol találja Őt.

Hédi hónapokon át gyűjtögette a bátorságát, meg akarta keresni a férfit egy levéllel. Vesztenivalója nem volt már, évek óta egyedül élt, alkalmi kapcsolatokban szedegette a morzsákat amikből túlélte a sivatagot ahol évek óta járt.

-          Szia, hogy vagy ? – írta bátortalanul és várta hogy mi történik.

Rettegett attól, hogy Győző nem felel, és rettegett attól hogy igen. Eltelt egy nap és Győző levele megérkezett.

-          Rövid leveledre válaszolva köszönöm, jól vagyok. És Te hogy vagy ? – csak ennyi volt, de Hédi a fellegekben járt.

Ettől fogva levelezni kezdtek. Talán egy héten egyszer, bár Győző nem szeretett levelet írni, ám Hédi leveleit annál inkább szerette olvasni. Valami cinkosság volt közöttük, fél szavakból is értették egymást, viccelődtek, de sosem kérdeztek igazán egymásról, mintha félnének mindketten. Aztán a levelezés lelassult, Győző már csak két levelet írt talán évente, de Hédi ettől is boldog volt. Tudta hogy a férfi nem felejtette el, és ez elég volt a boldogságához. Tudta hogy igaz volt, amit akkor érzett, hogy a férfi valóban szerette őt.

Jöttek-mentek a levelek, jó hangulatú írásokkal igyekeztek egy percnyi nyugalmat lopni maguknak a hétköznapokban néhány szóval. Hédi nem értette miért nem akar vele találkozni, nem értette miért nem kérdez róla többet, és saját magát sem értette miért nem tette meg ugyanezt  - vesztenivalója már nem volt, mégis félt megtenni.

Hédi és János, a két volt idegenvezető kolléga végig barátok maradtak. Tartották a kapcsolatot, sokat beszélgettek, segítettek egymásnak ha tudtak. János biztosítási ügynök lett, Hédi asszisztensként dolgozott egy nagy cégnél. Sosem beszéltek Győzőről, valami hallgatólagos megállapodás volt köztük, még a kollégákról sem nagyon esett szó köztük, maximum a kinti élményekről, a volt főnökükről, de Győzőről soha. Ráadásul János egykor még Hédi édesanyjával is együtt dolgozott, így különösen óvatosnak kellett lennie, nehogy olyasmit meséljen el a férfinak amit azután majd otthon hall újra. Bár jóban volt a férfival, mégis visszafogta magát, pedig büszke volt rá hogy Győző valahogyan mégis visszakerült az életébe.

Teltek az évek, Hédi már sokadszor járt Jánosnál, épp egy újabb kapcsolaton volt túl. Gyenge olt, megalázottnak és elesettnek  érezte magát, csak beszélgetni ment Jánoshoz, hogy végre kicsit másra terelje a figyelmét.

Már egy ideje beszélgettek, Hédi szinte teljesen megnyugodott. János hirtelen, mikor Hédi már indulni készült, és már az épp megszakadt kapcsolatáról beszéltek, megszólalt:

-          Na az, Győzővel, akkor, az nagy szerelem volt. Én láttalak benneteket a tengerparton. Szépek voltatok együtt.

Hédi majdnem elájult, meg kellett kapaszkodnia az ajtókilincsben. Végre…gondolta magában. Végre valaki megerősíti azt, amit eddig mindenki más másképp látott. Valaki mégis úgy látta akkor őket, amilyenek valójában voltak. Hédi tizenöt éve rágta magát, hogy egyszer valaki majd elismeri, igaza volt – hogy Győző nem kalandot keresett, bár ő ezt mindvégig tudta, de mindenki más az ellenkezőjét akarta vele elhitetni.

Alig tudott megszólalni, csak némán, könnyes szemmel nézett a férfira, amikor az folytatta – Szépek voltatok együtt, kár hogy a nővéred közbeszólt. – Akkor megint megfordult a szoba Hédivel, a gyanúja is beigazolódott. Amikor Győző egy délután azt mesélte neki hogy az édesanyja és a nővére mire kérte őt, a férfi pedig egy nap múlva eltűnt a lány életéből, gyanús volt neki hogy Győzőt megfenyegették és nem volt más választása mint elhagyni őt és vigyázni a kisfiára, aki mindennél fontosabb volt neki.

Hédi amilyen gyorsan csak tudott eljött Jánostól, útközben hazáig csak csendesen potyogtak a könnyei. Legszívesebben elújságolta volna Győzőnek amit hallott, végül mégsem tette. Nem akarta megijeszteni a férfit, nem akart tolakodni, nem akarta őt bajba sodorni sehogyan sem, inkább lemondott róla, és megelégedett azzal az évi egy-két morzsával amit a férfi levelei jelentettek neki. Tudta hogy már senki sem veheti el őt tőle, az emlék örökké élni fog. Minden évben, már tudta előre a dátumot amikor megérkezik Győző levele, újraéledt az emlék, újra visszaigazolást nyert amit Hédi érzett és gondolt a férfiról.

Százszor is elképzelte már mit tenne ha találkoznának, már nem voltak kétségei, már nem volt vesztenivalója sem.

Gondolkodás nélkül rohanna hozzá hogy úszhasson egyet a szemében, csak még egyetlenegyszer…

Hédi azóta is egyedül él, a magányos éjjeleken gyakran jár a fejében a kérdés:

-          Látlak még ? 

Vajon valaha valamelyiküknek lesz bátorsága hogy megkérdezze a másiktól amit igazából tudni szeretne ? Vagy csak hallgatnak mindketten és várnak a másikra....

Miért félünk ? Vesztenivalónk már nincs, mégis hallgatunk...

 .....

Néhány nap múlva Győző egy padon ülve mesélte neki hogy két családtagja találkozóra hívta őt. Arra kérték, hogy váljon el, vegye el őt és ne törődjön semmivel, majd ők felnevelik a kisfiát, mert Hédi erre úgysem lenne képes. Győző ennyit mondott Hédinek és hogy nem akarja őt elveszíteni, az nagyon fájna neki. Csak némán ölelték egymást ott a padon aznap délután. Már sötétedett mikor Győző hazaindult, de előtte hazavitte Hédit, de most még a szokásosnál is nehezebben búcsúzott.

Hédi akkor látta őt utoljára. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Hédi minden nap várta a férfit, ismerte a kocsiját, minden nap, mindenhol őt várta, AZT a kocsit leste az utcákon, de Győző nem jött többé.

Az első néhány napban Hédi attól felt, történt vele valami, aztán lassan kezdte megérteni mi az igazság. Tudta hogy semmit sem tehet. Nem keresheti a férfit, nem okozhat több fájdalmat, bajt neki, és önmagának sem. Nem kereshette, mert úgy érezte nincs joga hozzá.

Mit is mondhatna neki ? Hiszen semmit sem ígértek egymásnak, amit átéltek együtt, csak sodorta őket, elfogadták amit az élet kínált és nem gondolkodtak. De most hosszú és fájdalmas volt minden nap és minden éjszaka. Hédi minden fehér autóra felfigyelt a környéken, lassan már hangról ismerte őket. Ha valaki kedvesen szólt hozzá, pillanatokon múlott hogy nem tört ki zokogásban. A családdal nem sokat beszélt, nem tudta mit mondhatna, azt sem tudta mit kérdezne, bár a válaszoktól már előre rettegett, így hát inkább elvonult a könyvei közé. Félt hogy olyasmit követett el amivel bajba sodorta a férfit akit szeretett, félt hogy soha többé nem fogja azt a boldogságot érezni, amit Győzőtől kapott. Fájt minden szó, minden mozdulat, minden céltalan reggel. Lassan figyelni kezdett magára, tudta, ha netán mégis eljön egyszer hozzá Győző, erősnek, csinosnak akarja majd látni, pedig ő legszívesebben visszabújt volna szakadt jelmezébe amiből épp a férfi szabadította ki amikor felfigyelt rá, amikor azt mondta egyszer:

- Mennyivel több vagy mint amit mutatsz magadból ! Tessék megmutatni magad, szép vagy, vonzó vagy, irígyeljenek csak tőlem !

Hédi tudta hogy sosem fogja elfelejteni az együtt töltött napokat, bármi történt is, bármennyire bántották is őket ezért a kapcsolatért, ő egyetlen percre sem bánta meg egyetlen percét sem.

Még évek múltán is azt a fehér autót kereste mindenhol, de sosem látta. A férfi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Teltek az évek, Hédinek sok barátja lett. Sokan felfigyeltek rá, az új munkahelyén szerették, az lett az élete. Bár egy idő után már tudta a munkájának nem kellene az élete rovására mennie, de már a kalitka foglya volt, nem tudott szabadulni. Egyedül élt, voltak kapcsolatai, de sosem tudott megállapodni senki mellett sem. Mindenkiben Győzőt kereste. Tizenkét év múltán még oda is visszatért ahol annak idején boldog volt a férfival. Abban a percben ahogy a reptér betonjára lépett, mintha hazaért volna, megnyugodott. Csak pár napot töltött a városban, jól ismerte, Győző ismertette meg vele, csak sétált és sétált, mindenhová elment ahol annak idején együtt voltak, és oda is, ahová akkor nem jutott el, mert nem válhatott meg a csoportjától. Sokszor csak ült a kikötőben azon a padon, ahol régen mindig együtt uzsonnáztak. A kikötő már más volt persze, de valahogy az az egy régi pad mégis megmaradt. Csak néhány nap kellett, Hédi gondolatai teljesen kitisztultak, bár rengeteget gyalogolt abban a néhány napban, végre megint úgy érezte felhőtlenül boldog, rendet tett a gondolatai között, már tisztán látta mit tenne ha a férfi egyszercsak előtte állna. Mindig erre várt, hogy egyszer majd újra találkoznak, bár eddig maga sem tudta elképzelni mit tenne akkor. Egyáltalán megismernék egymást ? Vajon Győző emlékszik még rá annyi év után ?

………….

 Ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Szükségünk van szeretetre és ezért néha őrült dolgokat teszünk. Túl sok boldogságot akarunk, túl sok örömöt, míg végül belebetegszünk.

Ezután Hédi névtelen telefonokat kapott az irodában és otthon is, valahogy valaki mindig tudta éppen hol van, mindig tudta ha Hédi netán megnyugodott néhány percre és akkor lecsapott.

Néhány nap múlva Hédit a főnöke tárgyalni hívta, Győző vitte el, de nem ment be vele. Épp indultak az iroda elől a megbeszélés után, amikor a főnök fia kilépett  az ajtón, épp velük szemben. Hédi alig ért haza, amikor a főnök telefonon hívta a cégtől, mert hogy is képzeli hogy épp Győzővel viteti oda magát, és különben is, egy nős férfival folytat viszonyt, aki neki annyi kárt okozott már, akit ő már kirúgott mert nem lehet vele együtt dolgozni...és aki őt is csak kihasználja.

Hédi sem akart már többé annak az embernek dolgozni, rengeteg pénzt keresett neki, ő mégsem becsülte, mégsem segített neki, még csak meg sem fizette a munkáját.

Teltek a napok, a hetek, Hédi lassan meggyógyult. Tanulni kezdett, esténként órákra járt, hogy könnyebben kapjon munkát. Sokszor Győző vitte haza az órákról, hogy ne kelljen a sötétben egyedül járnia az utcán, hogy láthassák  egymást, hogy legalább a kezük összeérhessen. Győző mindig nagyon nehezen indult haza, úgy tűnt minden rendben van közöttük. Már rég nem volt kérdés Hédi számára hogy Győző szereti őt. Nem akarta őt elvenni a családjától, tudta hogy Győzőnek a kisfia az élete, de ekkorra már azt is tudta, hogy Győző felesége nem törődik sem Juniorral, sem Győzővel. A férfi az apa és az anya Junior számára.

Hédi még ekkor sem gondolkodott, egyszerűen elfogadta amit Győzőtől kapott. Valami más volt már ekkor ez a kapcsolat, már nem voltak szabadok, mint ott a tengerparton, gondolkodni nem akartak, csak menedéket lelni egymásban a névtelen telefonok, az intrikák, a vádaskodások ellen.

Nem tudhatta hogy időközben a figyelő szemek az aranykalitkájából valami olyasmit kezdtek el szervezni, amire ő sosem lett volna képes. Ennek első fejezete volt az a bizonyos telefon Győző feleségétől.

................

Hédi orvoshoz ment ahogy hazaértek. Győző kísérte el mert a lány gyenge volt, és mert máshol, máshogyan nem tudtak volna találkozni.

A lány lassan gyógyult, de Győző miután az új munkája révén minden nap abban az utcában járt ahol Hédi lakott, minden nap meglátogatta őt. Csak ültek a kocsiban, beszélgettek, fogták egymás kezét. Nem volt menedékük ahol összebújhattak volna.

Hédi tudta hogy Győző a családjához megy haza minden találkozás után, de őt csak az érdekelte hogy a férfi még érdeklődik iránta, még átöleli – még megszorítja őt amikor átkarolja, a csókjában még ott a szerelem íze.

Hédi minden nap bejárt az irodába, most csak ott kapott munkát. Meglepődött amikor egy nap Győző lépett be az ajtón. Nem merték átölelni egymást, csak egy futó csókot váltottak. Nem akarták magukra vonni a figyelmet, vagy újabb haraghullámot kelteni maguk ellen.

- Erre jártam, hiányoztál, gondoltam bejövök hozzád. Jól vagy ?

            - Igen, mostmár jól vagyok. Örülök hogy itt vagy, olyan rossz itt egyedül.

Arról beszéltek hogy este megint találkoznak amikor Győző végez a munkahelyén.

Ekkor megszólalt a telefon:

- Kovács Győzőné vagyok

            Hédiben megfagyott a vér. Győző felesége volt a vonalban, a férfi pedig közben a háta mögé lépett, megfogta a vállát.

- Tudja ki vagyok? Én Győző felesége vagyok. Tudom hogy amíg kint vannak ott lamuroznak, de azt nem tűröm hogy itthon is ez legyen ! Haggyák ezt abba ! Nem tűröm hogy rámásszon a férjemre.

            - De én...

- Én tudom hogy maga csábította el a férjemet, hogy el akarja venni tőlem, de jobban teszi ha békén  hagyja !

            - Asszonyom, én....én úgy érzem hogy nem én vagyok egyedül a hibás, ehhez két ember kell...

Hédinek melege lett, hevesen vert a szíve, Győző valószínűleg mindent hallott, hiszen ott állt a háta mögött. Nem tudta mit mondhatna még, csak azt tudta hogy nem akarja elveszíteni a férfit, tudta hogy mindketten akarták a másikat, hogy igazából egyikük sem hibás, hogy egyikük sem volt bűnös csábító, egyszerűen így hozta a sors.

- Hagyja békén a férjemet különben megbánja ! – és ezzel letette a telefont.

Győző szorosan ölelte Hédit. Talán még sosem ölelte úgy ahogy akkor. Rémült volt, ahogy a lány is.

– Ne haragudj kérlek, nem tudtam hogy fel akar hívni, nem tudtam hogy...

            - Látlak még ? – kérdezte a lány.

- Szeretlek –mondta Győző és úgy szorította Hédit hogy az már szinte fájt. De ez most egyiküket sem érdekelte.

Percekig álltak ott még ölelkezve, egyetlen hang, vagy mozdulat nélkül. Abban a borzasztó és gyönyörű percben mindketten tudták hogy el fogják veszíteni egymást.

 ......

 A szerelem nem mindig villámcsapás, néha csak belopakodik szépen csendben.

(Szelíd Szerelem c. film) 

Anna Maxted

Káli László

 Az intenzív osztály a kórház legfelső emeletén volt, Hédi nyelvtudásának köszönhetően azonnal beengedték őket. Beszéltek az orvossal, meglátogatták a kollégájukat, aki egyetlen szóval sem bántotta őket mert nem voltak mellette amikor rosszul lett, megköszönte nekik hogy együtt dolgozhattak, megköszönte a segítségüket és elbúcsúzott. Ő nem indulhatott haza velük, maradnia kellett. Hédi intézkedett a konzulátuson a hazaszállításról, a biztosításról, értesítette az otthoniakat és közben rettegett a hazautazástól. Túl sok volt egyszerre ami útközben és hazaérkezés után várt rá és Győzőre.

A főnök azt ígérte majd félútra küld váltópilótát, de a két áldozat tudta hogy ez nem így lesz. Meg kellett magyarázniuk a hátuk mögött ülő negyven utasnak hogy biztonságban vannak, és várja őket a váltótárs, hogy vigyáznak rájuk hazafelé, bízzanak bennük. Egyikük sem aludt egyetlen  percet sem, Hédi vigyázott, nehogy a férfi túlfárassza magát, masszírozta a nyakát, a vállát, etette és itatta, beszélt hozzá, hogy éberen tartsa. De valami furcsa feszültség vibrált közöttük. Más volt mint régen, ez nem a gyűlölet, vagy a kimondatlan vonzódás feszültsége volt, hanem az elválásé. Ahogy közeledtek az országhatár felé, úgy távolodtak boldogságuk színhelyétől. Nem beszéltek magukról, de amikor csak lehetett elmerültek egymás szemében.

Lassan telt az éjszaka, és lassan fogytak a kilométerek. Nyugodtan, óvatosan haladtak, Győző vállát óriási felelősség nyomta. Hajnalban egy parkolóban találkoztak az otthonról érkezett váltótárssal és a főnökükkel. Megmosdhattak, ihattak egy kávét, aztán indultak tovább.

- Mostmár azt csináltok amit akartok, nem érdekel.  – vetette oda nekik a főnök.

A Hédinek fenntartott két ülésen lerogytak egymás mellé, Győző mostmár félelem nélkül ölelte a lány derekát. Szinte abban a percben el is aludtak. Aludtak egészen hazáig. Hédi taxival ment haza, elbúcsúzni sem tudtak. Győzőnek másnap jelentkeznie kellett a főnöknél.

Délután két óra körül járt az idő, Hédi halálosan fáradt volt. Kimerült a betegségétől, az utazástól, a körülötte zajló eseményektől. Mintha kezdett volna visszatérni a betegség, a fejfájás. Győző hívta telefonon, a főnök kirúgta, a felesége válni akar, el akarja tőle venni a kisfiát, aki a mindene. Nem tudja mikor találkozhatnak, de őt nem akarja elveszíteni.

Épp csak letette a telefont, a főnöke hívta Hédit – két nap múlva mennie kell, de most kint kell maradnia két hétig. Nem megy vele ismerős sofőr, egyedül kell boldogulnia.

Mielőtt útnak indult, még beszélt Győzővel, megadta neki a szálloda nevét ahová megy, mert a férfi erre kérte.

A csoport kedves, a szálloda kényelmes volt. Hédi szobatársa egy nyugdíjas áplónő, egy kedves idős hölgy aki sokat beszélgetett Hédivel. Észrevette a lány szomorúságát, megpróbálta felvidítani, megpróbálta nem egyedül hagyni, túl bizonytalannak érezte ahhoz hogy egyedül legyen. Két napja voltak már kint, Hédi kirándulást szervezett, tájékoztatót tartott mint máskor, csak már nem mosolygott, vagy legalábbis nem őszintén.

A recepcióról szóltak neki hogy telefonja van – Győző volt. Kedves volt, megpróbálta megnyugtatni a lányt, hallotta a hangján hogy szomorú, mintha sírt volna, remegett a hangja. Győzőnek búcsúznia kellett, csak annyit tudott mondani: - Vigyázz magadra, várlak haza.

Hédi valóban a sírással küszködött, nem mondta Győzőnek, mert nem akarta hogy aggódjon, előző éjjel Hédit fulladásos köhögésroham kapta el, a szobatársa mentette meg, ő adott neki gyógyszert, ő ápolta. Hédi nem akart orvoshoz menni, így a szobatársa ellátta a szükséges jótanácsokkal és törődéssel. Lassan eltelt a hét, a csoport egyik fiatal hölgy tagja elcsábította a az egyik sofőrt, nyíltan jártak-keltek kézenfogva, összebújva mindenhol. A fiatal sofőr nemrég nősült, nyíltan tették amit tettek, mégsem piszkálta őket senki ezért. Hédi egyre rosszabbul érezte magát emiatt, és a betegsége miatt is. A csoport lassan hazaindult, Hédi pedig egy másik faluba, egy másik szállodába költözött, ahová a következő csoport érkezett.

Abba a pici, szűk utcába, messze a tengertől, ahol korábban már járt Győzővel és külön felhívta az otthoniak figyelmét hogy tájékoztassák az utasokat a szállodáról.

Még a kirándulóbusz sem tudott behajtani a szűk kis utcába, gyalog kellett becipelni a csomagokat, a szobák kicsik voltak, túl kicsik. A csoportnak otthon azt ígérték hogy a tengerparton fognak lakni, négycsillagos szállodában, ehelyett egy pici, faluszéli szálláshelyet kaptak, kilátással a szomszédos tűzfalra. Hédivel vitatkoztak, perrel fenyegetőztek, Hédinek csak a pici szálloda bárpultosa segített, ajándék italt adott a nyaralóknak hátha lecsillapodnak.

Hédinek elege lett az intrikákból, a vitákból. Hirtelen megszólalt, bár maga is meglepődött azon a mit mondott:

- Rendben, akkor most szeretnék kérdezni valamit a csoporttól. Két lehetőségünk van: maradunk ebben a szállodában (az otthoniak persze semmit sem tettek hogy módosítsák a szállást, vagy legalább tájékoztassák az utasokat), vagy hazaindulunk most rögtön, de akkor el fogják veszíteni a teljes részvételi díjat. Mit tegyünk?

A csoport bénultan hallgatta a lányt, végül úgy döntöttek, maradnak. Hédi tudta hogy nehéz hét áll előtte, egy újabb nehéz hét, és már egyre kevesebb ereje volt. Csak túl akarta élni és minél hamarabb haza szeretett volna jutni.

Juan, a fiatal recepciós fiú egy újabb ajándék italt töltött a vendégeknek, megkérdezte Hédit miről beszéltek, mert látta hogy a csoport teljesen meglepődik és kezdik elismerni Hédit, hogy igazat mond és hogy segíteni akar nekik.

Ekkorra Hédi már megint lázas volt, köhögött, mindene fájt, de maradnia kellett, a kollégáitól  nem akart kérni semmit. Teltek a napok, Hédi ha egyedül volt, csak sírt, alig mozdult ki a szobájából. A fiatal bárpultos fiú beszélgetett vele olykor, kedves volt, figyelmes, próbálta megnevettetni, de nem sikerült neki. A két kollégája közül az egyik sértetten támadta, mert ő annak idején hiába próbálkozott nála, vele nem volt hajlandó ágyba bújni, de bezzeg Győzővel...A másik kolléga fiatalabb volt, erős, békés, udvarias – ő segített Hédinek ha ügyeket kellett intézni, ő támogatta, szóba sem hozta a róla terjengő pletykákat, nem akarta bántani a lányt. Tudta hogy beteg, gyenge és elgyötört a róla terjengő intrikák miatt, amiket ő nem vett komolyan, mert nem tudta elképzelni a lányról amit terjesztettek róla és mert nem akarta hogy rosszul legyen, nem volt neki szimpatikus az a másik, aki piszkálta Hédit Győző miatt, ezért a lány mellé állt, figyelt és vigyázott rá.

Juan, a fiatal, sármos bárpultos-recepciós fiú ajándék italokkal próbálta közelebb hozni őt magához, próbált vele beszélgetni, de a lányra semmi sem hatott. Csendes volt és szomorú.

Egy délután Juan kopogtatott Hédi ajataján, vendége érkezett, de nem engedi fel, mert nem tudja kicsoda, gondolta előbb szól, ha beszélni akar vele, menjen le hozzá a bárba. Megvárta míg Hédi kissé összeszedi magát, lekísérte a recepcióhoz. Egy régi ismerős volt, együtt dolgoztak valamikor, együtt jártak Olaszországba bevásárló turistákkal. Hédi örült Eriknek, akiről tudta hogy Győző jó barátja és ők maguk is jóban voltak. Szeretett akkoriban Erikkel dolgozni, békés, középkorú, nagycsaládos férfi volt. Erik könnyedén megölelte Hédit, aki végre megint képes volt kicsikarni magából egy halovány mosolyt.

- Hallottam hogy itt vagy, jó látni téged, mondd jól vagy?

            - Hát Te is ??? Ugye Te nem ?

- Nyugodj meg, én örülök hogy Te és Győző....tudod ő már régóta nem volt boldog, csak a kisfiának élt, sajnálom hogy bántanak benneteket, ha segíthetek valamiben, a Plaza Hotelben megtalálsz, de kérlek tényleg szólj ha segíthetek.

            - Köszönöm, örülök hogy itt vagy, ne menj még, egyedül vagyok, itt csak ez a bárpincér fiú figyel rám. Jó végre őszintének lenni valakivel.

Erik megitatott egy konyakot Hédivel, aki ettől szemmel láthatóan jobban lett, beszélt Eriknek a Győzővel való boldogságáról, Erik megígérte hogy még meglátogatja a héten, azután elköszönt.

Erik már nem jelentkezett. Eltelt a hét, a csoport hazaindult Hédivel, akire ismét a pokol várt hazaérkezéskor.

 .....

 "Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni."

/Helen Keller/

Csak légy türelmes - talán éppen az a legszebb amíg az úton haladsz, lassan járj rajta, 

a cél maga az út, éppen annyit kell ezen az úton haladnod amennyit áldoznod kell

úticélodért. Néha az utazás szebb mint a megérkezés...

 Mire hazaértek, Győző feleségét már értesítette valaki, Hédit pedig az aranykalitkája vette körül ismét, kínos kérdések, viták és névtelen telefonhívások következtek. Két hét múlva ismét útra kellett kelniük. A két utazás között nem beszéltek, nem mertek, mindketten küzdöttek a ‘jóakaróikkal. Győző elmerült a kisfiával töltött időben, Hédi pedig menekült a családja elől ahogy csak tudott.

Két hét múlva újabb utazás következett. Szinte már nyaralásnak ígérkezett a negyven utassal töltött idő, az előző, óriás csoport után. Símán ment minden, Győző és Hédi boldogok voltak együtt, úgy döntöttek nem törődnek a világgal és a rosszakarókkal. A munkájukat tökéletesen végezték, nem lehetett rájuk panasz. Az utazóközönség maximum a kézfogásukat láthatta, de ebből senkinek sem származott hátránya. Úgy dolgoztak együtt mintha már ezer éve ismerték és szerették volna egymást. A hét vége felé egy este még táncoltak is a kedvenc bárjukban, de nem bújtak össze csak amikor Pedro az ismerős pincér elsötétítette a táncparkettet, senki sem láthatta az ölelésüket.

Újabb és újabb utazások következtek ezután. Az utasok szerették ahogy megnevettetik őket, szerették a precízségüket,  a jókedvüket, a kedvességüket. Esténként vagy a tengerparton üldögéltek régi jó szokásuk szerint, vagy sörözni és táncolni mentek a közeli grillteraszra.

Kéthetente tetemes mennyiségű bevételt hordtak haza. Hédi már réges régen ledolgozta azt a hiányt, amit még az első úton elloptak tőle, lassan már fizetést kellett volna kapnia. Egy hajnalban, induláskor, a busz mellett, az utasok füle hallatára hangos vitába keveredett a főnökével a fizetése miatt. A hangos szóváltásba sajnos Győző is bekapcsolódott, megvédte a lányt, de ezzel csak még jobban magukra haragította a főnöküket. Úgy indultak útnak akkor hajnalban, mintha az utolsó útjukra indulnának együtt.

Már nyár vége felé jártak, Győző váltótársa felajánlotta nekik hogy Hédinek úgyis egyágyas szobát adtak, majd ő átköltözik oda, ők pedig együtt lehetnek, egy szobában – senki sem tudja meg, tőle biztosan nem.

Együtt aludtak el és egymás karjaiban ébredtek – végre senki sem zavarta őket. Megtanulták hogyan leplezzék a kapcsolatukat, vagy már nem is leplezték, ha úgy érezték nem kell. Az utasok szerették őket, figyeltek minden apró részletre, a szerelmük csak jobbá tette a közös munkájukat.

Azon a héten Hédi beteg lett, egy este belázasodott, hányt, teljesen legyöngült. Felkelni is alig volt ereje. Volt egy orvos a csoportban, ő adott valamit amit ugyan alig lehetett Hédivel megitatni, de végül mégis jobban lett tőle. Győző ápolta, etette, itatta, ölelte ha lázas volt, Hédi a karjaiban aludt el minden este, így lett napról napra jobban. A külön  kiránduláson amíg a csoport a szabadprogramot töltötte, Hédi a buszban pihent, a hőség ellenére is takarók alatt vacogott Gaudi híres templomának tövében a fák alatt, Győző vigyázott rá. Ha kellett, ő ment a csoporttal, nehogy a lány rosszul legyen.

Amikor Hédi végre jobban lett, átmentek egy szomszédos üdülőtelepre, szemrevételezni a következő csoport szállodáját. Maguk is meglepődtek, amikor meglátták a  pici, szűk utcában lévő még kisebb, inkább vendégház méretű intézményre utaló bejáratot. Hédi érezte hogy ez nem a legjobb hely amit kaphatnak, de nem volt mit tenni, a helyek már szét voltak osztva a következő csoportok között. Hédi hiába kérte Gabit, spanyol kolléganőjét, akivel ekkorra már barátnők lettek, hogy keressen másik helyet, már nem tudott változtatni. Hédi tájékoztatta az otthoniakat a szállásról, szólt hogy figyelmeztessék az utasokat.

Aznap, a szállodavizit után lesétáltak a tengerpartra, a régi erődhöz ami apró öblökön keresztül egész hosszan nyúlt a parton. Sétáltak kézenfogva egész délután, senkitől sem zavartatva élvezték hogy együtt lehetnek, hogy Hédi végre jobban van. A kis falu főutcája ékszerüzletekkel volt tele, Győzőnek még ahhoz is volt türelme,hogy a lánnyal végigsétáljon mindegyiken és végignézzék az összes kirakatot.

Győző elég korán felfigyelt rá hogy a lány milyen ékszereket nézegetett egész nyáron az ő falujukban, a sarki ékszerésznél. Meglepte a lányt egy csodaszép ezüst fülbevalóval, amiben egy kék kristálykő volt. Hédi végtelenül boldog volt – Győző ezek szerint végig őt figyelte, látta hogy mit nézegetett egész nyáron, még azt is észrevette mi tetszik neki és végül megajándékozta őt épp azzal a darabbal, amibe még a nyár közepén beleszeretett a kirakatban.

Amikor hazaérkeztek a szállodába, Hédi még sétálni szeretett volna, hát lementek a szokott helyükre a partra. A hűvös, friss sós levegőtől Hédi erőre kapott, éhes lett. Megvacsoráztak békésen, lassan, egy sarki kiskocsmában ahol senki sem ismerte őket.

Mire visszaértek a szállodájukba Győzőt egy üzenet várta a recepción – amint az üzenetet megkapja telefonáljon haza. Megrémült – akkor hasított belé a tudat, azon a héten annyira lekötötte a lány ápolása, az együttlétük, hogy megfeledkezett a családjáról. A telefon után hallgatag lett az addig beszédes és mosolygós férfi. Hédi alig tudta szóra bírni. Ő már jobban volt, már volt ereje Győzőt támogatni. Sokáig próbálkozott, de nem tudta őt rávenni hogy megszólaljon. Még átölelni sem tudta, a férfi az ágyon feküldt, arcát a párnájába rejtette, Hédi egyszercsak arra lett figyelmes hogy rázkódik a férfitest – Győző sírt. El akarta rejteni a könnyeit, nem azért mert szégyellte volna a lány előtt, boldog volt abban a kis szobában, annyira, hogy még a kisfiáról is megfeledkezett. Néhány perccel korábban a felesége azt mondta neki a telefonban hogy jól gondolja meg mit mond ha hazaér, mert úgysem fog hinni neki, mert tudja jól mi történt közte és a lány között, de azt is tudja hogy ez csak egy kaland a férfi életében, bár még sosem fordult elő vele ilyesmi.

Győző nem akarta elveszíteni Hédit, aki nem csak egy kaland volt neki, szerette a lányt. Ha csak a vágy hajtotta volna felé, nem várja ki amíg a tapasztalatlan lány készen áll hogy elfogadja a boldogságot amit Győzőtől kaphatott, akkor nem törődött volna vele, nem figyelt volna rá. Csak ők ketten, akik akkor abban a szobában voltak, csak ők tudták hogy ami köztók volt, az valódi érzés, nem pedig egy futó kaland ahogy körülöttük mindenki gondolta, amiért bántották őket. Senkit sem akartak bántani, csak sodródtak az érzéseikkel. Összesodorták őket az események amiket együtt éltek át, amikről más nem tudott, nem is tudhatott, hiszen mindenki igyekezett titokban tartani hogy egy partnercég küldötte meglopta az utazási irodát, csak azt tudták, hogy Hédi és Győző rengeteg pénzt keresnek a cégnek, hogy a spanyol partner is elégedett a munkájukkal, az utasok is szeretik őket – csak néhány jóakaró tett ellenük, talán mert féltékenyek voltak a boldogságukra.

A férfi sírt, nem tudott beszélni, csak némán ölelte a lányt aki már nem kérdezett többet aznap este. Úgy érezte a legjobb amit tehet, hogy átöleli a férfit és hagyja hogy sírjon, hogy megnyugodjon. Így aludtak el egymás karjaiban, könnyek és kétségek között.

Hajnalban Hédi símogatásra ébredt, szavak nélkül, csendben, lassan ölelték egymást. Minden korlát leomlott már közöttük, talán még sosem voltak olyan boldogok egymás karjaiban mint akkor reggel.

- Ne haragudj rám kérlek. Tegnap este...

            - Tegnap este Te aludtál az én karomban, ahogy én a tiédben azelőtt.

- Sosem fogom elfelejteni a veled töltött időt.

Többet nem beszéltek arról az estéről. Mindketten tudták hogy ami rájuk vár az nagyon nehéz lesz. Kapaszkodtak egymásba, csak az adott nekik erőt hogy néhány napig még együtt lehetnek. Megreggeliztek, lementek tengerpartra. Dél környékén mentek vissza a szállodába, mire visszaértek, a recepciós azzal várta őket hogy a kollégájukat, Imrét nemrég elvitte a mentő mert szívinfarktust kapott. Beugrottak a buszba és utánaindultak a kórházba. 

...............

 Vasárnap este volt, Hédi másnap megpróbálta összeszedni a gondolatait és a következő napi vizsgájára készült. Minden vizsgája előtt fájt a gyomra, nem tudott aludni, ideges volt, pedig mindig rendesen felkészült, de ez most valahogy más volt mind eddig. Sosem volt még szerelmes, sosem kellett egyszerre az érzéseire és a tananyagra figyelnie – nem is mindig tudott a jegyzeteire figyelni, igyekezett legalább nagyvonalakban átismételni a vizsgatételeket, már annyi éve tanult, valahogy majdcsak megszólal és áttuszkolja magát az államvizsgán.

Kedden reggel szinte hűvös volt amikor belépett a Főépület kapuján. Átment az udvaron, a vizsga előtt át kellett vennie az indexét, azzal kellett a vizsgára jelentkeznie. Két fő tantárgya közül aznap a kevésbé szeretett volt soron, ettől még idegesebb volt. Két perc múlva össze kellett szednie minden erejét, amikor közölték vele, nem mehet államvizsgázni, mert elveszett a kis fekete könyvecske, ami az addigi jegyeit tartalmazta. Mindenki azt kezdte keresni, Hédi valahonnan olyan erőket mozgósított önmagában, amikkel rávette a tanulmányi osztály összes dolgozóját, hogy az ő iratait keressék – legszívesebben elsüllyedt volna, de a jelenben kellett maradnia. Eltelt egy szörnyű óra, senki nem találta sehol a fontos kis füzetkét, de Hédin kívül senki sem aggódott emiatt. Aztán jött egy idős hölgy a folyosó végéről, Hédi indexével a kezében. Már csak két perce maradt hogy a vizsgahelyre érjen, még így is szerencséje volt, hogy szokásához híven hamarabb érkezett és így volt idő megtalálni az iratokat. Nem volt már idő izgulni, félni, megijedni – bement és levizsgázott – jelesre, ahogy szokott, bár ezt most valami különös csodának érezte.

Átaludta a délutánt és az éjszakát, másnap pedig készült a következő viszgára. A kedvenc tantárgya következett, szinte csak átfutotta a jegyzeteit, másnap reggel úgy ment a vizsgára mint azelőtt soha – nyugodt volt, bátor és erős. Csak túl akart lenni rajta, csak az éltette hogy másnap hajnalban Győző fogja várni a piac mellett a kirándulóbusznál.

Az sem érdekelte hogy nem lett tökéletes az aznapi felelet, így is jeles lett a diplomája, megfelelt az elvárásoknak és ezzel be is akarta fejezni az elvárásoknak való megfelelést. Szabad és boldog akart lenni, és pillanatnyilag Győzőben látta a szabadságot és a boldogságot. Még este üzenetet kapott a férfitól, ne menjen a piactérre, majd ő elmegy érte a busszal, így alhat még egy kicsit éjszaka a hosszú út előtt.

Péntek hajnali fél kettőkor a zajos jármű begurult a szűk utcába, a férfi gyorsan elrakodta a lány csomagját, és már indult is, csak minél hamarabb zavaró tényezők nélkül kettesben maradhassanak. Sietniük kellett, már csak néhány percük maradt a piactéri találkozóig az utasokkal. Hédi a férfi mellett állt, Győző fél kézzel a buszt kormányozta, a másik kezével a lány derekát ölelte:

- Ügyes vagy, gratulálok ! Tudtam hogy minden rendben lesz a vizsgán.

            - De honnan ??

- Az maradjon az én titkom, mindent tudok, bátor, erős és okos voltál, majd megünnepeljük rendben?

Győző oldalra fordította a fejét, és megcsókolta a lány kezét ami az ő vállán nyugodott.

- Szeretném ha pihennél, szeretném ha nevetnél mert megérdemled és mert olyan szép a mosolyod.

Hédi szóhoz sem jutott, de már ideje sem lett volna szólni, ekkorra már a piactérre értek, el kellett szakadniuk egymástól egy időre.

Úgy volt, egy óra múlva egy másik városban újabb utasokat vesznek fel a buszra, ott csatlakozott hozzájuk Győző váltótársa is. De egy óra múlva abban a másik városban újabb negyven ember várta őket egy másik kirándulóbusznál, a főnök pedig ott közölte Hédivel hogy egyedül kell utaznia a kilencven főnyi nyaralóval, két buszon, sőt ha megérkeztek, ne felejtsenek el még aznap este elmenni a közeli reptérre a harmadik turnusért, természetesen minden csoportban Hédinek kell idegenvezetnie, megszervezni a kirándulásokat, három szállodában, három csoportot rendezgetni – de már nem volt menekülési lehetőség, mennie kellett, hiába tudta már abban a pillanatban hogy ez egy lehetetlen vállalkozás. Indulniuk kellett, Hédi és Győző volt az egyetlen aki ismerte az utat, az üdülőtelepet, a kinti szokásaikat, a másik kirándulóbusz pilótái még sosem jártak arra. Megbeszélték, hogy Hédi minden megállónál átül majd a másik buszra, hogy ott is tudjon beszélni az utasokkal, a kollégákkal. Fájt hogy Győzőtől távol kell lennie, de nem tehetett mást, a helyzet most valóban komoly volt, egyetlen hibát sem véthetett.

Gyűrték maguk alá a kilométereket, Ausztriában a hegyek között, a tavak mellett, majd a Ligur-tenger felett az autópálya aszfaltcsíkján, számolták az alagutakat a francia Riviéra felett az autópályán. Hédi nem tudott aludni, gondolatban Győző vállát ölelte a volánnál, nem tudtak beszélni egymással, néma csend telepedett közéjük, menekültek volna, mégis maradniuk kellett, hallgatniuk kellett. Lassan és nehezen haladtak, szinte már kora délután volt mire a nagy út után megérkeztek az üdülőtelepre, már nagyon várták őket. Győző, hogy segítsen, elvállalta az egyik szállodában az utasok elhelyezését, ezt persze a váltótársa nem értette, hiszen ez Hédi dolga, de neki most egy másik szállodában kellett lennie a másik kirándulóbusz utasaival. Épp csak feldobta a táskáját a szobájába, ahol persze már megint nem volt egyedül, már mennie kellett, indultak a reptérre. A másik két pilóta is velük tartott, sosem voltak még azon a reptéren, sosem látták még a közeli városkát sem. Könnyen megtalálták  a terminált ahová a csoport érkezett, de késett a gép, így volt idejük szétnézni. Győző és Hédi sétálni indultak, üres volt a reptér, a mozgójárdán olyan messszire mentek, amennyire csak lehetett, hogy végre lopjanak egy ölelést, egy perc nyugalmat maguknak a zűrzavarban. Kézenfogva sétáltak, körbejárták a terminált, aztán megérkezett a magyar csoport, egy üveg itallal lepték meg őket, köszönetképpen hogy kimentek értük a reptérre – mert ez sem lett volna kötelező, a főnök akarta így, de nekik meg kellett keresni a benzinpénzt ehhez a kis reptéri kiránduláshoz is, erre ugyanis a főnök nem adott sem benzinre, sem parkolódíjra valót. Egy óra buszozás után, a harmadik csapat is megkapta a szállását, Hédi már legszívesebben elbújt volna Győzővel, de nem hagyták magukra őket a többiek, összegyűltek az egyik “férfiszobában és iszogatni kezdtek.

Négy férfi és Hédi – de már nem volt zavarban a férfiak vicceit hallva, jól érezte magát velük, bár jobban szeretett volna valahol máshol lenni – Győző karjaiban. Most kellett neki az alkohol, meg kellett hogy nyugodjon valamitől, ha már Győző nem ölelhette. Lehetőségük sem volt hogy kettesben legyenek. Hédinek ismét szobatársa volt, Győző váltótársa pedig akivel egy szobában lakott, szinte sosem mozdult ki onnan, azon a héten, valahogy mindenki mindig velük akart lenni.

Csak másnap volt egymásra néhány percük, amikor végre kettesben lehettek. Csak néhány lopott csók és ölelés volt semmi más, de nekik ez is elég volt hogy erősítsék egymást. Győző mindenütt ott volt ahol kellett, vigyázott az iratokra, a beszedett pénzre, segített ha Hédit kellemetlen kérdésekkel bombázták, ha egyszerre kellett volna lennie a telep két szállodájában, mellette ült a reggelinél, ebédnél, a vacsoránál, észrevétlenül vigyázott a lányra.

Szokásukká vált, hogy esténként, amikor a többiek sörözni mentek a grillteraszra, ők lesétáltak a tengerpartra, csak ültek a homokban, hallgatták a hullámokat, beszélgettek, szerettek volna összebújni, együtt elaludni és együtt ébredni, de ez lehetetlen volt, még egymás kezét sem merték megfogni, csak ha nem látta őket senki. Csak az esti tengerparti órák maradtak nekik. Egy este aztán Győző már nem bírta tovább:

- Legalább a kezed hadd fogjam séta közben

            - De tudod hogy nem lehet, vigyáznunk kell, nehogy észrevegye valaki.

- Engem már nem érdekel, engem csak Te érdekelsz.

Kézenfogta Hédit, úgy mentek fagylaltozni. Hédi látta a szembejövő utasokat akik furcsán néztek rájuk, de Győző nem engedett. Hédi pedig egyszerre félt de boldog is volt.

Másnap a reggelinél már a kollégák is furcsán fürkészték őket az asztalnál. Délutánig nem is találkoztak, Hédi a spanyol főnöknél volt, Győzőnek a buszt kellett szervízelnie. A szokásos “Busz-Bár” Kávéházi találka után, úgy tűnt lesz egy lopott órácskájuk, kettesben, elbújva mindenki elől, amikor végre szabadon ölelhetik egymást. Úgy is lett, pihentek egymás mellett, beszélgettek, Hédi végre boldog volt megint, boldog és nyugodt. Végre feloldódtak a görcsei, végre teljes boldogságot talált a férfi karjaiban. Megint nevetett, ahogy már régen nem, szívből – igazán.

- Istenem, olyan szép tud lenni a szemed amikor nevetsz. – mondta Győző és megsimogatta Hédi arcát.

A lánynak elállt a lélegzete, nem is tudott megszólalni, mert kopogtattak. Egyikük sem mozdult, Győző nem engedett az ölelésből, de Hédi nem tudott megnyugodni. A kopogtató elment, de ők ketten már elvesztették azt a csodás pillanatot. Talán már érezték hogy elvesztettek valamit, ami talán sosem lesz már az övék többé.

Aznap este a vacsoránál már kínos megjegyzések záporoztak feléjük, méregette őket szinte mindenki. Pedig nem ők voltak az egyetlenek akik egymásra találtak akkor. Egy kollégájuk épp a Hédivel egy szobában lakó elvált anyukára vetett szemet. Családos ember volt ő is, két kicsi gyerekkel várta otthon a felesége, ő mégis a nyaralók között kereste a félrelépés lehetőségét. Mégis épp ő volt aki a legkeményebben kezdte támadni Győzőt és Hédit, pedig nem tudta hogy valójában mi zajlott közöttük. Ők valóban szerették egymást, megküzdöttek egymásért, múltjuk volt már, közös szokásaik, közös nyelvük. Bár még nem voltak tisztában az érzéseikkel, azok mégis igazabbak voltak mint azt bárki gondolta.

Győző megvédte Hédit, kiállt mellette. Tudta hogy Hédinek minden szó fájt, hiába kelt a védelmére, már sejtette hogy nem tudja őt megmenteni a fájdalomtól.

Akkor már nem érdekelte őket ki látja hogy szeretik egymást, vacsora után a tengerpartra menekültek, összebújva póbálták támogatni egymást hogy valahogyan túléljék a hátralévő néhány napot.

- Szeretem az illatodat, nem tudom mi ez, csak azt tudom hogy sokáig akarlak még ölelni, érezni az illatodat, nem érdekel hogy ki lát és hogy ki mit gondol, szükségem van rád. – és szorosan átölelte Hédit. Késő éjszakáig ültek ott összebújva a parton, csak a tengert figyelték, érezték egymás szívverését, képtelenek voltak kibontakozni ebből az ölelésből, szavakkal képtelenek lettek volna kifejezni amit éreztek – félelem és boldogság között vergődtek. Tudták, csak egymásra számíthatnak.

...............

.....

Hédi egyedül ébredt, mintha csak álom lett volna ami az éj leple alatt törént vele, vagyis ami végül mégsem történt meg. Tapasztalatlan és gyakorlatlan volt, még Győző figyelmessége sem tudta feloldani a félelmeit, a görcsösségét, de a férfi nem tett szemrehányást, csak ölelte és vigyázott rá.

A forró víz alatt sem tért még magához, egy jelre várt – vagy Győzőre. De sem a jel, sem Győző nem érkezett meg. Legszívesebben elsüllyedt volna bizonytalanságában, szégyenében hogy még erre sem volt képes, haragudott önmagára, a világra, a szüleire, akik elzárták előle ezeket az érzéseket, a megtapasztalás lehetőségét, attól félt hogy ami épp csak most kezdődött el, az máris véget fog érni, mert ügyetlen volt és tapasztalatlan.

Győző az éjszaka hátralévő részében csak hánykolódott, nem tudott aludni, attól félt megbántotta a lányt, hogy fájdalmat okozott neki, hogy nem akarja majd hogy ő újra átölelje, pedig valami egészen furcsát kezdett érezni a lány iránt. Várta a reggelt, hogy láthassa Hédi szemét, hogy beszélhessen vele, de azt is tudta hogy vigyázniuk kell. Neki családja van, ők itt dolgoznak, a nyaralók nem vehetnek észre semmit abból ami kettejük között történik.

Reggelinél találkoztak. Győző nem tudta levenni a szemét a lányról, Hédi pedig elmerült a férfi szemének tengerében, de már nem fuldoklott. Géza semmit sem vett észre, vagy nem akarta észrevenni ami előtte zajlott. Reggeli után a nászutaspárok kirándulni mentek, Géza visszavonult pihenni, másnap indultak haza, fel akart készülni a hosszú útra.

Hédi amilyen gyorsan csak tudott, reggeli után a szobájába ment, inkább elküzdötte magát remegő lábakkal a második emeleti sarokszobáig, minthogy Győzöhöz közelítsen, pedig minden vágya az volt hogy a férfi karjaiban lehessen. Egy perc múlva kopogtattak az ajtaján, Győző kapta a karjaiba. Alig tudtak kibontakozni az ölelésből, pedig indulniuk kellett elszámolni a helyi utazási irodába, Lopez Úrhoz.

A szomszéd üdülőtelepre kellett menniük. Nem volt nagy forgalom, békésen haladtak a tengerparti autóúton, Medvetalp kaktuszok és eperültetvények között. Győző Hédit figyelte a kormány mellől, Hédi pedig őt nézte. A spanyol főnök elégedetten nyugtázta hogy Hédi ismét szép összeget keresett neki, gratulált a sikeres kirándulásokhoz amiről már sokat hallott, fizetést ígért Hédinek, ha neki is dolgozik amíg kint van, és magasabb jutalékot ígért a lánynak az újabb közösen szervezett programokért. Hédi elégedetten és nyugodtan távozott, tudta hogy a délutánt Győzővel töltheti, már tudta hogy a férfi nem veti meg és nem ítéli el a tapasztalatlanságáért, bízott benne és boldogan bújt hozzá amikor kettesben maradtak végre.

Kézenfogva sétáltak a telep strandján, ott nem kellett félniük senkitől, fél óra múltán mégis visszaindultak. Néhány nappal korábban Hédi említette hogy szeretné megnézni a közeli Delfinárimot, és Győző ma meglepte őt a belépőkkel:

- Nem Te mész, MI megyünk, és ezután mindenhová MI megyünk, együtt. Te egyedül nem mész sehová – mostantól én vigyázok rád.

Hédi szóhoz sem jutott, sosem volt még része ilyesmiben.

Úgy húsz percnyi buszozás után értek el a Delfináriumba. A csoporttagok már meséltek nekik korábban a csúszdaparkról, a családosok kedvenc helyéről, a delfin show-ról, ahol Hédi beleszeretett a gyönyörű állatok játékosságába, ügyességébe és kedvességébe, és bár tiltották, a show végén mégis sikerült megsimogatnia az egyik uszonyost.  Jól érezték magukat, béke és teljes egyetértés volt közöttük, szabadok voltak.

Papagájok, pingvinek, egzotikus növények várták őket – de valószínűleg ők csak egymást látták. Győző nem volt hajlandó elengedni Hédi kezét, ölelte amikor csak alkalom adódott rá, figyelt Hédire, kényeztette és szerette őt. Ott nem kellett figyelniük, nehogy észrevegye őket valaki, a csoportjuk tagjai egy másik napon már jártak ott, nem kellett félniük ismerős arcok felbukkanásától.

Másnap hazaindultak, Győző titkon figyelte Hédit a tükörből, Hédi pedig a sötétből vigyázta Győzőt vezetés közben. Útközben csak akkor beszéltek ha épp fizetni kellett az autópályán, vagy a határnál Hédinek beszélnie kellett a határőrrel, bemutatni a csoportlistát, vagy az útleveleket. A kávészünet megállókban Győző kiszolgálta az utasokat, végül Hédinek vitt egy kávét, alig észrevehetően mindig hozzáért a lányhoz, mindig megnevettette – szerette a mosolyát, szerette a szemét. A hazaérkezés estéjén Győző egészen hazáig vitte Hédit a busszal, a hangos jármű alig fért el a szűk utcában ahol Hédi lakott. Egy lopott kézfogás volt csak a búcsú, Hédit figyelő tekintetek várták. A szomszédok felébredtek a zajra, a család pedig már az utcán várta az érkezőket, ők pedig igyekeztek nem feltűnően viselkedni, valakinek azonban mégis feltűnt valami..

....

 “A legjobb orvosok: dr. Elégedettség, dr. Higgadtság és dr. Jókedély.”
(C.H. Spurgeon)

Megható randevú
Sok év után újra

A következő két hétben Hédi nem hallott Győzőről és Gáborról, csak azt tudta hogy két hét múlva vissza kell mennie a messzi tengerpartra egy újabb csoporttal, egy másik szállodába. Tudta mi a dolga, már ismerte a telepet, a nagyvárost, a kolostort, az apró trükköket, amikkel fel tudja pezsdíteni a fáradt utazóközönséget, már voltak emlékei amik odakötötték, és még mindig szabadulni akart az otthoni aranykalitkából. Fizetség nélkül is visszament, bátran, erősen, mert már tudta, bármi történjen is odakint, meg fogja oldani – szállása, étele, segítsége lesz, amúgy pedig mi baja is eshetne, legfeljebb szabad lehet...gondolta.

A két út között az államvizsgájára készült, nem volt ideje Győzőre gondolni, tudta hogy tökéletesen kell végrehajtania a feladatát az újabb utazás alkalmával, tudta hogy amikor hazaérkezik két nap múlva vizsgázni fog, újabb két nap múlva ismét – csak ez járt a fejében, és hogy teljesítenie kell, mert csak akkor fogadják el, ha legalábbis kitűnő eredménnyel végez. Ez volt a sorsa, mindig, mindenütt tökéletesnek kellett lennie, eminens tanulónak, aki csak a tankönyveinek él, aki nem tudja hogy a világ tele van érzésekkel, szenvedélyekkel, szerelemmel – neki ebből eddig semmi sem jutott.

Aztán egy újabb péntek hajnalban ismét Győzővel találta szemben magát a kirándulóbusz mellett. Úgy tűnt örülnek egymásnak, úgy beszélgettek mint két régi ismerős, a triumvirátusba azonban új tag lépett harmadikként. Alagutak, hosszú álmatlan és zajos éjszakai órák, szédítő körforgalmak és úgy kétezer kilométer után ismét megérkeztek a tengerparti üdülőtelepre. Hédi gyakorlottan kiosztotta a szobákat, délután tájékoztatta az utasokat a kint szervezett kirándulásokról, eközben észrevétlenül Győző szegődött mellé, aki segített a részvételi díjakat összeszedni. Géza, Győző új váltótársa idősebb volt a múltkori kollégánál, ő inkább pihenni ment mikor Hédi és Győző vacsora után sétálni indult. A séta a tengerparton ért véget, de most nem volt köztük feszültség. Csak ültek a homokban és beszélgettek, hallgatták a tengert. Győző nem akarta egyedül hagyni Hédit, aki mostmár biztonságban érezte magát a férfi mellett.

A vizsgákról beszélgettek, Győző már régen túl volt minden vizsgáján, volt egy szakmája amit már nem tudott használni, mert elvitték a városból az ipari tevékenységet amihez ő értett. Utána már nem tanult mást, gépjárművezető oktató lett – az volt a legegyszerűbb, abból  élt és az autóbusz vezetésből. De értékelte Hédi energiáit amit a tanulásra fordított, ő nem beszélt idegen nyelveket, talán németül néhány szót, külön felnézett Hédire, amiért két nyelven is elboldogult a világban, mert bátor volt, mert úgy tűnt, nem törődik azzal hogy mások mit gondolnak róla, nem akar kirakatbaba lenni, bár Győző ekkor már úgy gondolta, kicsit többet is mutathatna magából a lány.

Levezényelték a hétre szervezett programokat, együtt mentek mindenhová, valami láthatatlan kapocs kezdett kialakulni közöttük, amiről még ők maguk sem tudtak. Hédit megnyugtatta Győző közelsége, az észrevétlen segítsége, amitől minden működött, mint egy láthatatlan társ, mindig ott volt ha segítség kellett, mintha kezdte volna kitalálni Hédi gondolatait. Helyet keresett neki az étteremben, kitöltötte az italát, segített neki a programok lebonyolításában, viccelődött az utasokkal hogy Hédi pihenhessen néhány percet a városnéző körút alatt, amíg ő átveszi a szót. Esténként lekísérte a tengerpartra, csak ültek a homokban, hallgatták a tengert, beszélgettek, vagy sörözni mentek a kedvenc teraszukra.

Géza sokszor hagyta hogy kettesben menjenek az esti sétákra, gyakran ketten maradtak a szokásos ebéd utáni kávészünetre is, de már nem voltak zavarban. Megszokták egymás közelségét. Géza mindig távol maradt az ügyintézéstől, nem szeretett az utasokkal beszélgetni, nem szerette a vacsora utáni parti sétákat, a bárok zaját, még sörözni is a szálloda medence-bárjába ment, ha csak tehette. Így, mivel Gézára nem számíthattak, ők ketten lettek kimondatlanul szövetségesek. Összekötötte őket a közös emlék és valami furcsa kötelék ami azóta született közöttük hogy már nem gyűlölték egymást.

Teltek a napok, lassan közeledett a hét vége, a hazaindulás. A programok rendben lezajlottak, Hédi ismét tetemes mennyiségű bevételt őrizgethetett, immár Győző segítségével.

Egy délután Hédi szobájában beszélgetett a három kolléga. A két férfi a szomszéd szobában lakott, mindössze egy fal és egy erkélyrács választotta el őket. Hédinek volt egy szobatársa, akinek a barátai a szálloda egy másik szárnyában laktak, így ő úgy döntött odaköltözik hozzájuk. Hédi egyedül maradt a második emeleti sarokszobában, így nyugodtan összeülhettek ott beszélgetni.

Aznap délután még Géza is csatlakozott hozzájuk. A férfiak sört ittak, Hédi csak nézelődött az erkély korlátjára támaszkodva. A tengert figyelte, az odalent nyüzsgő falut. A turisták a szokásos heti piac forgatagába vetették magukat még hazautazás előtt, az idősebbek a tengerparton a fenyők árnyékában próbálták hűteni magukat egy-egy itallal, a parton néha egy vonat száguldott át az üdülőtelepen a határ felől a Katalán főváros felé igyekezve. Hédi végre nyugodt volt, most semmi sem zavarta. Napbarnította bőrét símogatta a könnyű szél, alakját könnyű nyári ruha takarta – szabad volt és derűs. Azon a délutánon nem nyomasztotta még a közelgő államvizsgája sem. Egy csapat nászutaspár alkotta a kirándulócsoportot, fiatalok voltak, jókedvűek, boldogok és szépek – és ez Hédire is átragadt. Nem hagyták magára, magukkal vitték a közös programokra, nem hagyták tanulni, nyugtalankodni – ez a terápia pedig úgy tűnik bevált – Hédi mosolygós lett, viccelődött, nevetgélt a többiekkel, néha mintha kilépett volna a korábbi önmaga által teremtett Hédi néni stílusból – Élni kezdett, minden rá váró megpróbáltatás ellenére. Végre úgy érezte szabad és erős, valami új érzés kavargott benne, jó volt Győző közelében lenni, értékelte hogy a férfi annyit segít neki, már nem volt zavarban ha a férfira nézett, inkább valami furcsa nyugalom lett úrrá rajta és csak akkor érezte magát biztonságban ha Ő ott volt valahol a látóterében.

Géza, az idősebb kolléga fáradtságra hivatkozva távozott Hédi szobájából, miután megitta kedvenc sörét. A csoportról beszélgettek, a nászutasokról, a jó hangulatról, a jól sikerült programokról.

Hédi az erkély korlátjára támaszkodva pihentette szemét az üdülőtelep vasútállomás felőli részén. Ekkor Győző, aki eddig az erkélyajtónál ült egy kis asztalnál, a háta mögé lépett és átölelte. Hédi nem mozdult, jól esett neki az ölelés. Győző finoman megszorította, Hédi a nyakán érezte a férfi forró leheletét, éreztte a szívverését. Percekig álltak ott összebújva, nem tudtak sem megmozdulni, sem megszólalni. Aztán Győző törte meg a csendet:

- Mit érzel ? – kérdezte Győző, de nem engedte el a lányt.

- Biztonságban érzem magam veled – mondta Hédi.

- Én is – felelte a férfi, de még mindig a karjaiban tartotta Hédit.

Egy perc múlva Győző elengedte a lányt, finoman, lassan, de elengedte. Búcsúzott, azt mondta, mennie kell, Géza kérdezősködni fog ha sokáig marad még.

Hédi nem tudott gondolkodni – elvarázsolta az érzés amit az ölelés váltott ki belőle. Már nem félt a férfitól, nem félt a közelségétől az sem érdekelte hogy mi történik majd velük, mi lesz holnap, vagy holnapután, egyszerűen csak Boldog volt – végre.

Tudta hogy Győzőnek családja van, de ő semmit sem akart a férfitól. Sosem ölelte őt még át senki, sosem keltett benne senki olyan feszültséget és zavart mint az egykori Mr Faragatlan, és sohasem segített neki senki úgy, ahogy Győző tette az elmúlt hetekben. Nem  értette mi történik vele, sosem akarta őt még senki átölelni, senki sem figyelt rá úgy ahogy Győző, új volt az érzés fizikailag és lelkileg is. Valam furcsa melegség járta át, izgatott és nyugodt is volt egyszerre

Lassan besötétedett, Hédi nem akarta elhagyni a csodája helyszínét, nem akart aludni, nem akarta megtörni a varázst. Sokáig álldogállt még ott az erkélyen, már cak a tenger morajlott odalent, lassan aztán mégis nyugovóra tért. Az erkélyajtó nyitva volt,  jólesett a hűvös levegő a forró nap után, azt remélte lehűti majd a lelkét és a testét is. Már majdnem elaludt, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Győző lépett a szobába az erkélyről:

- Ne ijedj meg, én vagyok, szerettelek volna még egyszer átölelni mielőtt elalszol.

- De Te....

- Ne félj, Géza már alszik, átmásztam az erkélyen, nem vette észre hogy eljöttem.

Hédi zavart volt, félt, mégis boldog volt. Győző már az ágya szélén ült, cak nézte őt egy percig, aztán lassan magához húzta a lányt. Hédi nem ellenkezett, elfogadta és viszonozta Győző csókjait, öleléseit, símogatásait, de a férfi megérezte Hédi bizonytalanságát:

- Ne félj vigyázok rád, engedd hogy szeresselek. 

......

Végy egy harminc körüli szinglit

Végy egy multicéget aki alkalmazza

Jó fizetés, beosztottak, elvárások

Lehetőségek

Végy egy ládát, benne a szingli

A láda hisztiből, képmutatásból

és embertelen stílusból jól fel van 

szerelve

Túlságosan is...

Ám a csoda megtörténik

Egy nap a harmincas szingli állás 

nélkül tér haza

Mert ez még a multinak is sokkk

Sorban távozó beosztottak, 

fagyos közhangulat

romló munkamorál

tán még a rettegés foka is mérhető

a beosztottak között

Végy egy multit aki más mint a többi

Végy egy multit aki inkább megválik 

a hisztiládától, 

minthogy elveszítse a dolgozó embereit

Van igazság mégis ? 

Még a multinál is ? 

Vagy csak képzelem ? 

Teltek a napok a tengerparton. A szállodasort a vasúti sín és egy sor Pinea fenyő választotta el a homokos parttól. Nyugágyak, hullámtörők, apró kis bárok, a parti sétányon a szállodák előtt karaoke bárok, éttermek, sörözők sorakoztak. Hédiék kedvence egy bajor sörőző lett, ahol finom sör és lágy zene szolgálta a vendégeket. Győző és Gábor, a váltótárs, nem vígasztalta, CSAK meghallgatta Hédit, aki ettől kezdve minden délutánt ott töltött a szobájukban, az éjjeliszekrényen összekuporodva a két férfi mellett – csak beszélt és beszélt, képtelen volt egyedül maradni, és képtelen volt a szobatársával megosztani a gondolatait. Attól félt, ha egyedül marad, elgyöngül, és az sehová sem vezetne, mert neki jelen kell lennie, ott kell maradnia, túl kell élnie bármi történjen is, és persze mindvégig észrevétlenül kell megoldania a problémákat, eltitkolva az utasai elől a valóságot. Csak a két férfi tudta mi történt, ők támogatták, mellé álltak, szótlanul segítették.

Egy nap, a sokadik monológ napon, amikor Győző szokása szerint szó nélkül hallgatta Hédit, aki az életéről mesélt a két férfinak, az ágyon fekvő Gábor hirtelen megszólalt:

- Kemény egy nő vagy te Hédi, nem sokan bírnák azt amit Te rezzenéstelenül végigcsinálsz, pedig óriási rajtad a teher. Igazán büszke lehetsz magadra. Bármi legyen is ha hazaértünk, örülök hogy veled dolgozhattam, hogy megismertelek.

A lány elhallgatott, sosem mondtak még neki ilyet, sosem hittek még benne ennyire. Akkor majdnem kitört belőle a sírás, de a tekintete összetalálkozott Győzőével. Elmerült a kék szemek tengerében és új erőre kapott, a sírás helyett nevetni kezdett:

- Tehetek mást ? Inkább én nevessek magamon mint mások rajtam nem igaz?

Ha belül sírok, senki sem látja, ha túl akarom élni, erősnek kell lennem – gondolta

 - Az erőmet most Nektek köszönhetem.  – mondta végül halkan és sietve távozott a férfiak szobájából.

A következő napokban rendszeres ebéd utáni programjuk lett a “Busz-Bár Kávéház”. Hosszú kávé tejjel, egy nagy adag jó hangulatú beszélgetés – minden nap ez volt a desszert.

Már a hét vége felé jártak, lementek a saját szervezésű programok, összegyűlt a pénz az utasok kint befizetett részvételi díjaiból, lassan ők hárman is kezdtek megnyugodni, kezdtek bizonyossá válni a tolvajt illetően, még az is felmerült a fejükben hogy a főnök maga szervezte a tolvajlást, egyre inkább úgy tűnt, a gyanús személy, Sophie, a főnök küldötte volt, egy partnercégtől – ki tudja milyen szándékkal.

Péntek délután a “Busz-Bár” Kávéházban csak két vendég volt: Győző és Hédi. Gábort épp a családja hívta otthonról, így ő távol maradt a szokásos beszélgetésről. Győző figyelmes volt, Hédi kezébe nyomta a kávét, tejjel, cukorral, ahogy szereti. Amikor a lány kezébe adta a műanyagpoharat, ‘véletlen hozzáért a lány kezéhez. Egyetlen végtelen pillanatig megint elmerültek egymásban. Hédi zavartan lépett távolabb, nem volt bátorsága Győző mellé ülni, reszketett a keze, azt igyekezett leplezni minden erejével. Mereven bámult a sötét folyadékba, nézte ahogy a tejkarikák úsznak a fekete folyam tetején, mintha tanulmányt kellett volna írnia hogy merről merre keringenek a tejcsíkok, tanulmányozta őket, inkább mint Győzőre nézzen. Magán érezte a férfi tekintetét, de atttól félt elárulja szorult helyzetét ha a felemeli a fejét, érezte hogy akkor egyetlen mozdulat kell és éppen a férfi szemének tengerében kötne ki és akkor azonnal fuldokolni kezdene.

A “Busz-Bár” Kávéház csodáját egy kemény férfihang törte meg, a “parkolóőr, a szomszéd szálloda portása jött a fizetségért. A Kávéház két zavart vendége kapott a hirtelen jött megmentő által felkínált menekülési lehetőségen – szinte egyszerre ugrottak fel hogy rendezzék a számlát, csak szabaduljanak szorult helyzetükből.

Hamarosan csatlakozott hozzájuk a triumvirátus harmadik tagja is, aki semmit sem vett észre zavarodottságukból.

Később napozni indultak a szálloda medencéjéhez. Hédi igyekezett olyan távol kerülni Győzőtől amennyire csak lehet. Sikerült is neki úgy elhelyezkedni hogy Gábor épp közéjük került, de ettől talán még inkább azt érezte hogy Győző csak őt nézi. Győző hideg italokat hozott, aztán úszni ment, Hédit is hívta, de ő inkább hason fekve figyelte a férfit a medencében a napozóágyról. Sutának, ormótlannak és kicsinek érezte megát jellegtelen olcsó fürdőruhájában. Mégis úgy érezte hogy Győző még így is egész délután őt figyeli, pedig ő legszívesebben egy bundát kapott volna magára, lehetőleg talpig érőt, hogy egyetlen porcikája se legyen látható senki számára. Hédi jól érezte, Győző lopva, vagy kendőzetlenül, de egész idő alatt őt figyelte. Nem az olcsó, egyszerű, dísztelen fekete fürdőruha érdekelte, Hédit figyelte, a lányt, aki néhány napja hirtelen felnőtt épp az ő szeme láttára. Győző már a nőt látta benne: az erős, az okos, a higgadt és vonzó nőt, még ha Hédi ezt minden erejével titkolni igyekezett is.

Aznap vacsora után, ahogy máskor is, sétálni indultak, Hédi szerette volna látni a tengert, testőrei átkísérték őt a szállodasor és a homokos part között húzódó vonatsínek alatti aluljárón, oda, ahol a tenger volt a legjobb beszélgetőtárs. A tenger morajlása megnyugtatta Hédit. Mezítláb sétáltak a homokos parton, az üres homokon fura tornyokként magasodtak az egymásra rakott napozóágyak, csend volt mindenütt, csak a tenger küldte ritmusos hangjait. A forró nap után végre hűvös volt, a nedves homok jól esett Hédinek. Biztonságban érezte magát a két férfival. Most nem zavarta Győző jelenléte, nem látta a szemét a sötében, pedig a férfi akkor is őt figyelte. De az, hogy Gábor is ott volt vele kísérőként, megnyugtatta a lányt. A vacsoránál a szállodaigazgató meghívta őket egy italra, beszélgetett Hédivel, nevetgéltek – Hédi el is feledkezett a zavaráról, egyszerűen jól érezte magát az igazgató társaságában. Valami furcsa keverék angol-francia-katalán nyelven beszélgettek, amiből a két férfi semmit sem értett, csak azt érezték hogy Hédi felszabadult lett. Néhány napja még elképzelhetetlen volt számára hogy nevessen, hogy szívből igazán nevessen, csak a pillanat örömére figyeljen, most végre sikerült visszatalálnia valahová, amit már elveszettnek hitt. Még arról is megfeledkezett hogy Győző le sem vette róla a szemét.  

Másnap délben hazaindultak. Feszülten várták az érkezést, a retorziókat a főnöktől, amit persze mindnyájan megkaptak. Hédi ettől kezdve fizetés nélkül dolgozott, amíg a kint megkeresett pénzből meg nem térül a főnök kára. Pedig az általuk szervezett és lebonyolított kinti kirándulás népszerűbb volt az összes spanyolok által szervezett programnál, annyi pénzt kerestek vele odakint, hogy az összes kinti költséget ki tudták fizetni, sőt rengeteg pénzt hoztak haza a főnöknek – de még ez is kevés volt, ő még többet akart.

A főnök, idősödő férfi volt. Új, fiatal felesége volt, kisiskolás lányait nevelgette, épp házat épített – kellett a pénz. Mindenféle üzletet kipróbált már, a kábítószerfuvarozástól az aranycsempészetig, Törökországtól egészen Európa másik végéig. Semmitől sem riadt vissza hogy pénzt szerezzen.

Kétajtós szekrény méretű, első házasságából született fia volt a testőre. Áron néha az irodában is dolgozott, de igazából azt sem tudta mit kell mondania az utazásokról, az volt a fontos hogy az ügyfél fizessen, aztán Hédi foglalkozhatott vele.

A megtermett idősödő férfi keményen bánt Hédivel, fenyegetőzött, semmilyen megoldást sem fogadott el, magyarázkodásra nem volt lehetőség, Gábor és Győző pedig szóhoz sem juthatott, hogy megvédje a lányt. Ekkor a kollégák már bizonyosak voltak benne, hogy a tolvaj is meg volt fizetve. A kár elenyésző volt ahhoz képest amilyen rakás pénzt hazahoztak ők hárman a főnök úrnak, aki ettől kezdve még többet akart...

  ......