.......
Eltelt tizenhárom év. Az internet csodája megteremtette a lehetőséget, hogy Hédi keresni kezdje Győzőt a világhálón.
Már biztos volt benne hogy olvasni tudna a férfi tekintetéből, hogy képes lenne elfogadni, bármi legyen is a tengerkék szemek üzenete, csak még egyszer láthassa azt a szempárt.
Amikor már nagyon fáradt és magányos volt, mindig Győzőhöz menekült gondolatban. Úgy érezte hogy a férfi megvédené, felvidítaná, megnyugtatná, ahogy akkor régen. Ő most sem akarna többet ennél. Csak még egyszer, egyetlenegyszer úszhasson egyet Győző szemének tengerében, csak olvashasson a tekintetéből – bármit is látna benne, elfogadná.
Hédi meg is találta Győzőt, hosszú hónapokig csak nézegette a fényképét, a bejegyzésekből azonban nem derült ki számára hogyan él a férfi. Kiderítette hogy tizenhárom éve ugyanott dolgozik, tudta hogy Győző Junior közben felnőtt férfi lett, de semmit sem tudott arról hogyan él, együtt van-e még a család, vagy már új helyen, új család veszi-e körül, csak azt tudta hogy nem akar bajt okozni neki, annál sokkal fontosabb neki az érzés hogy tudja hol találja Őt.
Hédi hónapokon át gyűjtögette a bátorságát, meg akarta keresni a férfit egy levéllel. Vesztenivalója nem volt már, évek óta egyedül élt, alkalmi kapcsolatokban szedegette a morzsákat amikből túlélte a sivatagot ahol évek óta járt.
- Szia, hogy vagy ? – írta bátortalanul és várta hogy mi történik.
Rettegett attól, hogy Győző nem felel, és rettegett attól hogy igen. Eltelt egy nap és Győző levele megérkezett.
- Rövid leveledre válaszolva köszönöm, jól vagyok. És Te hogy vagy ? – csak ennyi volt, de Hédi a fellegekben járt.
Ettől fogva levelezni kezdtek. Talán egy héten egyszer, bár Győző nem szeretett levelet írni, ám Hédi leveleit annál inkább szerette olvasni. Valami cinkosság volt közöttük, fél szavakból is értették egymást, viccelődtek, de sosem kérdeztek igazán egymásról, mintha félnének mindketten. Aztán a levelezés lelassult, Győző már csak két levelet írt talán évente, de Hédi ettől is boldog volt. Tudta hogy a férfi nem felejtette el, és ez elég volt a boldogságához. Tudta hogy igaz volt, amit akkor érzett, hogy a férfi valóban szerette őt.
Jöttek-mentek a levelek, jó hangulatú írásokkal igyekeztek egy percnyi nyugalmat lopni maguknak a hétköznapokban néhány szóval. Hédi nem értette miért nem akar vele találkozni, nem értette miért nem kérdez róla többet, és saját magát sem értette miért nem tette meg ugyanezt - vesztenivalója már nem volt, mégis félt megtenni.
Hédi és János, a két volt idegenvezető kolléga végig barátok maradtak. Tartották a kapcsolatot, sokat beszélgettek, segítettek egymásnak ha tudtak. János biztosítási ügynök lett, Hédi asszisztensként dolgozott egy nagy cégnél. Sosem beszéltek Győzőről, valami hallgatólagos megállapodás volt köztük, még a kollégákról sem nagyon esett szó köztük, maximum a kinti élményekről, a volt főnökükről, de Győzőről soha. Ráadásul János egykor még Hédi édesanyjával is együtt dolgozott, így különösen óvatosnak kellett lennie, nehogy olyasmit meséljen el a férfinak amit azután majd otthon hall újra. Bár jóban volt a férfival, mégis visszafogta magát, pedig büszke volt rá hogy Győző valahogyan mégis visszakerült az életébe.
Teltek az évek, Hédi már sokadszor járt Jánosnál, épp egy újabb kapcsolaton volt túl. Gyenge olt, megalázottnak és elesettnek érezte magát, csak beszélgetni ment Jánoshoz, hogy végre kicsit másra terelje a figyelmét.
Már egy ideje beszélgettek, Hédi szinte teljesen megnyugodott. János hirtelen, mikor Hédi már indulni készült, és már az épp megszakadt kapcsolatáról beszéltek, megszólalt:
- Na az, Győzővel, akkor, az nagy szerelem volt. Én láttalak benneteket a tengerparton. Szépek voltatok együtt.
Hédi majdnem elájult, meg kellett kapaszkodnia az ajtókilincsben. Végre…gondolta magában. Végre valaki megerősíti azt, amit eddig mindenki más másképp látott. Valaki mégis úgy látta akkor őket, amilyenek valójában voltak. Hédi tizenöt éve rágta magát, hogy egyszer valaki majd elismeri, igaza volt – hogy Győző nem kalandot keresett, bár ő ezt mindvégig tudta, de mindenki más az ellenkezőjét akarta vele elhitetni.
Alig tudott megszólalni, csak némán, könnyes szemmel nézett a férfira, amikor az folytatta – Szépek voltatok együtt, kár hogy a nővéred közbeszólt. – Akkor megint megfordult a szoba Hédivel, a gyanúja is beigazolódott. Amikor Győző egy délután azt mesélte neki hogy az édesanyja és a nővére mire kérte őt, a férfi pedig egy nap múlva eltűnt a lány életéből, gyanús volt neki hogy Győzőt megfenyegették és nem volt más választása mint elhagyni őt és vigyázni a kisfiára, aki mindennél fontosabb volt neki.
Hédi amilyen gyorsan csak tudott eljött Jánostól, útközben hazáig csak csendesen potyogtak a könnyei. Legszívesebben elújságolta volna Győzőnek amit hallott, végül mégsem tette. Nem akarta megijeszteni a férfit, nem akart tolakodni, nem akarta őt bajba sodorni sehogyan sem, inkább lemondott róla, és megelégedett azzal az évi egy-két morzsával amit a férfi levelei jelentettek neki. Tudta hogy már senki sem veheti el őt tőle, az emlék örökké élni fog.
Százszor is elképzelte már mit tenne ha találkoznának, már nem voltak kétségei, már nem volt vesztenivalója sem.
Gondolkodás nélkül rohanna hozzá hogy úszhasson egyet a szemében, csak még egyetlenegyszer…
Hédi azóta is egyedül él, a magányos éjjeleken gyakran jár a fejében a kérdés:
- Látlak még ?
Vajon valaha valamelyiküknek lesz bátorsága hogy megkérdezze a másiktól amit igazából tudni szeretne ? Vagy csak hallgatnak mindketten és várnak a másikra....
Miért félünk ? Vesztenivalónk már nincs, mégis hallgatunk...
